Bemutatjuk a Fotószakkör vezetőjét
Kovács Szabolccsal egy kecskeméti műtermében találkozunk, ahol lelkesen körbevezet az egyelőre bútorozatlan helyiségeken. Ezek majd rövidesen első önálló műtermének szobái lesznek. Már minden szeglet funkcióját, színét, berendezéseit kitalálta. Tettre kész fotós élénk fantáziával, fiatalos lendülettel és végtelen optimizmussal – ez volt az első benyomásom róla, és valószínűleg a szakmai tudása mellett ezekért a tulajdonságaiért szeretik a jakabszállási fotószakkör tagjai is.
Mióta fotózol?
Telefonnal már elég régóta, de én inkább attól a pillanattól számolom, amikor először fotóztam le a naplementét, és elkezdtem figyelni az emberek reakcióit. Körülbelül 5 éve készítem tudatosan a képeimet, rendszeresen szakirodalmat olvasok, és folyamatosan tanulok. Valójában a fényképezés a hivatásommá vált.
Mikor született meg benned a döntés, hogy a fotózással komolyabban is szeretnél foglalkozni?
Kétszer is a fotózás mellett döntöttem. Először két évvel ezelőtt. Akkoriban egy raktárban dolgoztam, nyugodtan és kényelmesen végeztem a feladataimat. De mégsem találtam a helyem abban a környezetben. Arra vágytam, hogy ne úgy járjak a munkahelyemre, hogy már megint be kell menni. Rádöbbentem, hogy ezt az érzést csak a fotózás adja számomra. Nagyon szeretek bejárni a leendő műtermembe, melyet most alakítok ki. Szeretem, hogy változatos a munkám, több mindent csinálok a fotózás kapcsán, sokat vagyok emberek között, utazok, jövök-megyek. A fotós végzettséget is megszereztem egy évvel ezelőtt, és idén pályázattal szeretném elindítani a vállalkozásomat. Ha az ember hivatásszerűen műveli a fotózást, tehát nem csak hobbiként, és nem elégszik meg a gyenge minőséggel, akkor jelentős anyagi ráfordítással is kell számolnia.
Célom, egy kecskeméti bázis kialakítása, ahonnan kiindulva az ország több pontjára eljutok a fényképezőmmel. Az utóbbi időben rendszeresen eljárok Szegedre esküvőket fotózni vagy éppen Pestre portrékat készíteni, és a környékben is egyre több megbízást kapok. De nem akarok megállni annál a pontnál, hogy egy fotós legyek a többi között. Az a célom, hogy az emberekben felébresszem a vágyat a minőségi képekre, az igényes munkára és a hozzáértő szakemberekre.
Ezt az elvet követed a jakabszállási fotószakkörben is?
Igen, ott is vannak diákjaim, akik sokszor nem veszik jó néven a kritikát, szokták is mondani. Én azt az elvet vallom, hogy szólok, mert nem fogom abban a tudatban hagyni, hogy tökéletes képeket készít. Inkább próbálok olyan perspektívákat mutatni, hogy még milyen más technikákkal, látásmóddal lehet fotózni: Ezért is látványos a fejlődés a tagok többségénél. Az is szembetűnő, hogy aki többet hajlandó áldozni az idejéből, több energiát fordít a tanulásra, az jobban fejlődik.
Mióta jársz ki Jakabszállásra?
Már több mint másfél éve, kéthetente csütörtökönként tartom a szakkört egy késő délutáni időpontban, mivel a képzésen résztvevők felnőttek, és többnyire dolgoznak napközben. Néha azonban eltérünk ettől az időponttól. Most, hogy beköszöntött a tavasz, egy-egy szombatot is kijelöltünk természetfotózásra, hogy ne csak zárt térben dolgozzunk.
Hányan vesznek részt a szakkör munkájában?
Nyolc fix tagunk van, de időnként csatlakoznak újak. Előfordul az is, hogy csak benéz valaki, hogy mi is folyik itt, majd elmondja, hogy színvonalas a szakkörben folyó munka, de neki nincs ideje rendszeresen eljárni. Én azt mondom, az ember, amit szeretne csinálni arra áldoznia kell. Ebben az esetben csak időt kell rá fordítani.
Milyen témákat találsz ki számunkra?
Igyekszem változatos témákat választani. Szerveztem már kirándulást az izsáki Kolon-tóhoz, mely a Kiskunsági Nemzeti Park területén található. Én oda már elég régóta járok ki fotózni és túrázni. Az egyik túravezetővel egy kis külön túrán vettünk részt, ő elvitt minket azokra a helyekre, ahol a legszebb virágok nőnek, és ott tudtunk lenyűgöző képeket készíteni. A téli hónapokban tárgyfotókat fényképeztünk a teremben, a bevilágítás technikájáról is beszéltem a „diákoknak”, megmutattam, hogy hány lámpával milyen fény-árnyék kombinációkat lehet elérni.
Erről napokat lehetne beszélni, és belemenni a részletekbe, de az a pár órahossza, ami rendelkezésünkre áll, gyorsan elmegy. Portrézni is szoktunk az utóbbi időben, a Low-Key-t, vagyis a sötétben fotózást próbálgattuk, ez az a technika, amit a hely megenged. Rövidesen eljönnek a műtermembe is, itt is teljesen más feladat vár rájuk.
Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást?
A szakkörben az jelent kihívást, hogy nem egykorú a csoport, és nem a legújabb DSLR géppel rendelkeznek, hanem a legkülönfélébb eszközökkel érkeznek a foglalkozásokra. Mi mini fényképezőgéppel állunk neki egy profi portrénak. Mindig szem előtt kell tartanom, hogy a körülményeket és eszközöket figyelembe véve ne a technika számítson, hanem az, hogy hogyan tudsz pl. portréknál világítani. Meg a látásmódot kialakítani bennük.
Van a programban is készülékvásárlás, és elhozom magammal a fényképezőgépemet. De mindig mondom nekik, hogy a saját felszereléssel érkezzenek, és tanulják meg a saját gépünket kezelni, mert nagyon gyakori hiba, hogy a saját gépükhöz sem értenek, és így a beállításokat elsajátíthatják a foglalkozásokon.
Én javarészt nem azt mondom meg, hogy konkrétan mit csináljanak, hanem csak lehetőségeket mutatok. A fotózás nem egy olyan szakmai, amit, ha megtanulsz, attól kezdve azt csak egy módon kell csinálni, hanem vannak szabályok, amiktől, ha már azokat megismerted, akkor utána el lehet térni. Valójában gondolatot kell ébreszteni bennük, tehát megmutatni, hogy valamit máshogy is meg lehet valósítani, és rájön, hogy erre ő is képes. Nagyon élvezem, amikor mindenki ragyogó szemmel néz rám, miközben beszélek hozzájuk. Azt is imádom, amikor ráébrednek, hogy ég és föld a különbség, mint mikor elkezdtek járni, és a mostani alkotásaik között. Látják a fejlődést…
Melyik volt a legjobb pillanat az eddigi közös foglalkozásokon?
Egyszer egy ételfotózásra készültünk, ami végül egy kellemes kis szakköri vacsorává alakult, ugyanis megettük a modelleket…. Arra gondoltunk, hogy Margitka hoz egy kis ételt, amit lefotózunk. Beállított három hatalmas sültestállal, melyeket ő készített. Előre megkérdezte, hogy mit szeretek, és aszerint kaptam meg minden. Tátva maradt a szánk, én meg csak néztem, hogy úristen, mi lesz itt. Nagyon finomak voltak a sültek, emlékezetes lett ez a nap minden résztvevő számára.
Eseményfotózással próbálkoztatok már?
Az egy olyan műfaj, ahol nagyon számít, milyen eszközzel dolgozik az ember. Ha jól akarjuk csinálni, minél jobb felszereléssel kell rendelkeznünk. Ha valaki kis kamerával vagy telefonnal rendelkezik, akkor nincs sikerélménye. Sose lesz olyan jó minőségű a kép, mint a professzionális fényképezővel készült felvételeké.
Említetted, hogy ég és föld a különbség az első foglalkozásokon készült képek és a mostaniak között, így a résztvevők fejlődése szembetűnő. De honnan hova jutottál te az együtt töltött hónapok alatt?
A legnagyobb változás a személyiségemben történt. Meg kellett tanulnom azt, hogy az emberekhez érthetően, világosan, türelmesen szóljak. Az elején ez kicsit nehezen ment, de belerázódtam. Ez amiatt is volt, mert én vagyok a második legfiatalabb a csoportban, ahol az 50 éven felüliek vannak többségben. Kisgyerekek között egy idősebb tanárnak talán könnyebb a tekintélyt vagy a tiszteletet kivívni. Az én esetemben úgy adódott, hogy megmutattam nekik a munkáimat, és úgy vélem, azok által nyertem el azt a tiszteletet és bizalmat, hogy jönnek, kérdeznek és figyelnek rám.
Ez egy szakkör tehát ez nem egy felsőfokú vagy egyéb magasszintű oktatás, ezért szakmai dolgokról nem professzionális szinten beszélünk. Az a cél, hogy az alapokkal legyenek tisztában, mert utána, amennyiben őket komolyabban is érdekli ez a szakma, akkor jó alapokkal további ismereteket szerezhetnek. Jó ez a kis közösség, mindenki lelkes. Különösen azt szeretik, amikor a foglalkozásokon az utolsó fél órát arra fordítjuk, hogy képeket nézegetünk a laptopon, és elemezzük a felvételeket.
Nyertél-e inspirációt, témaötletet a velük eltöltött napok alatt?
Jakabszállás résztvevője a Falvak Éjszakája programsorozatnak, melyen eddig kétszer indítottak fotópályázatot, amit mind a két alkalommal én nyertem meg. Most is meghirdetik, de már nem indulok rajta. Nagyon szeretném, ha valamelyik diákom szerezné meg az első helyet, meg a második, meg a harmadikat… Az inspiráció nálam mindig is az volt, hogy felfedezzem a szép dolgokat, melyek mindig mindenhol jelen vannak, csak éppen az embereknek nincs szemük meglátni, mert elmennek mellettük. Nemrégiben készítettem egy fotósorozatot, melynek lényege, hogy megmutassa az én látásmódomat egy- egy természetfotón keresztül. Úgy készültek el, hogy az ott élők sem ismerték fel azokat. Legutóbb például feltettem téli tájképeket a közösségi oldalamra, és egy kedves ismerősöm megdicsérte, hogy milyen gyönyörűek. Kérte, hogy Jakabszálláson is készítsek hasonlókat. Mondtam neki, hogy ezeket a szépséges tájképeket mind Jakabszálláson fotóztam.
Szeretném megmutatni a tanítványaimnak is, hogy milyen csodák vannak körülöttünk, csak körbe kell néznünk. Egy ilyen kis falunak, amelynek nincsenek történelmi nevezetességei, mégis meg lehet benne találni a szépet.
Tervezed, hogy elindulsz fotóversenyen, akár ezekkel a csodálatos természetfotókkal?
Nem tudom, miért, de belőlem hiányzik a versenyszellem. Érdeklődve nézek azokra, akik úgy élik le az életüket, hogy lételemük a versengés. Azt nézik, hogy a másik mit csinál, és ők annál is jobbat szeretnének letenni az asztalra. Én azzal foglalkozom, amit szeretek, amihez értek. Számomra az az elismerés, ha hívnak fotózni, mert tudják, hogy igényes és szép képeket adok ki a kezemből. Nekem ennyi elismerés elegendő ahhoz, hogy örömmel és lelkesedéssel induljon a következő napom…
Szöveg: Covinus.hu