Interjú Mészáros Lászlóval, Jakabszállás díszpolgárával
Egy kisgyerek, amikor először belép az iskola kapuján, tele van várakozással és izgatottsággal. Az iskolás évek alatt szülei mellett tanítói jelenthetik számára a biztonságot, és teremtenek nyugodt, szeretetteljes légkört, ahol jól érzi magát, és ahol az ismereteket magába szippanthatja. Felnőtté válva is mindig szívesen emlékezik vissza a 8 általános iskolai év élményeire, és azokra a pedagógusokra, akik figyeltek rá, segítették őt, példát és utat mutattak számára. De a jó érzés átélése kölcsönös, mivel a pedagógusnak is felemelő érzést jelent, ha mosolygós, tanulni vágyó nebulókat taníthat nap mint nap. A gyermekek lelkesedése és lendülete erőt ad a folytatáshoz. Így véli Mészáros László, az egykori iskolaigazgató is, aki azt is hozzáteszi, hogy a legnagyobb öröm számára, amikor régi tanítványai köszönnek neki az utcán, és nem fordulnak el tőle. De miért is tennék, hiszen évtizedeken át dolgozott az iskoláért és a gyermekekért, a faluban mindenki ismeri, tiszteli őt. Áldozatos munkája elismeréseként Laci bácsit minap Jakabszállás díszpolgárává választották.
Amikor a nem mindennapi elismerésről kérdezem, szerényen kezd bele mondandójába, hogy mit jelent számára a kitüntető cím.
– Váratlanul ért, egyik kitüntetés és oklevél átvételekor sem lepődtem meg ennyire. Nagy megtiszteltetés számomra a díszpolgári cím, és hálás vagyok a képviselő testületnek. A kitüntetések, elismerések nem mindig a teljesítménynek szólnak, hanem inkább a szerencsének. Mindig tisztességgel próbáltam ellátni a feladatomat, de ilyen emberből rengeteg van, és mégsem kap mindenki kitüntetést. Ezért kivételezettnek érzem magam. Örülök, ha úgy látják, hogy megérdemlem az elismerést. Sokan gratuláltak is, ami nagyon jólesett.
De hogy is alakult Laci bácsi pedagógusi pályája? Arról az időkről is mesélt, amikor a katedra mellett az iskola igazgatói posztot is elvállalta.
– Itt születtem Jakabszálláson, először tanyasi iskolába jártam 1953-ig. Aztán amikor a tanítóképzőt elvégeztem Kiskunfélegyházán, friss diplomásként két évig szintén tanyasi iskolában dolgoztam, majd ide kerültem szülőfalum iskolájába. Közben Szegeden elvégeztem a Juhász Gyula Tanárképző főiskolát biológia-mezőgazdasági ismeretek – technika szakon. 1957-től itt tanítottam egészen 1998-ig, ebből 31 éven keresztül igazgatóként tevékenykedtem. 1998-tól 10 éven keresztül óraadóként még tanítottam, de 70 évesen úgy döntöttem, végleg visszavonulok.
Évtizedeken keresztül végzett kiemelkedő, példamutató munkáját iskola igazgatóként, sok kihívással és megoldandó feladatokkal teltek ezek az évek.
– 1963-tól 1967-ig igazgatóhelyettes voltam, majd az akkori igazgatónk meghalt, és engem bíztak meg az iskola vezetésével. Egészen nyugdíjazásomig töltöttem be ezt a felelősségteljes posztot. A legnagyobb eredményünk, melyre rendkívül büszke vagyok az volt, amikor felépült az új iskolánk, mert amikor ide kerültem, addig szükség megoldásként két épületben folyt a tanítás, az egyik helyszín a régi kocsma épülete volt, azt is alakítottuk, bővítettük, de 1982-ben felépült az új iskola épülete, és átköltöztünk. Ugyan még az alsó tagozat a régi épületben maradt, de ezt követően is folyamatosan bővítettünk, felújítottunk. A 90-es évek elején készült el a tornaterem.
Nagy kihívásnak nem nevezhető, de nagy változást jelentett, hogy sokan beköltöztek a faluba, ezért a tanyák elnéptelenedett, megszűntek a tanyasi iskolák, ezzel párhuzamosan emelkedett a tanulói létszám az iskolánkban.
Mi volt a hitvallása, vagy az a vezérelv, ami alapján dolgozott?
– Mindig a gyerekek érdekeit néztem. A szülőkkel is tulajdonképpen jól megértettük egymást, nem volt komoly konfliktusunk.
Akadtak olyan családok, melyek gyermekei kerülték az iskolát, mert nem vették komolyan a tankötelezettséget, annak idején a hatóságok se törődtek ezzel. Egészen addig, amíg a Községi Tanács kimondta, hogy segélyt azok a családok kaphatnak, melyek iskolába járatják gyermeküket. Attól kezdve természetessé vált, hogy minden gyerek iskolás lett. Összességében kevesebb volt a konfliktus a családokkal mint manapság, más volt a korszellem.
Nemrégiben volt egy 50 éves osztálytalálkozó, amikor régi diákjainkkal beszélgethettünk. Sokukat 14 évesen láttam utoljára, és persze sokat változtak. A volt tanítványaim közül sokan lettek orvosok, mérnökök, de van akadémikus is közöttük. Több jó képességű diákot taníthattam, ami nagy örömet jelentett számomra.
Barátságosak velem a volt diákjaim, amikor találkozunk, mindig köszönnek, a legnagyobb sikernek tartom, hogy még mindig megismernek, és nem káromkodnak, amikor meglátnak.
Laci bácsi 80 éves kora ellenére fitten és energikusan áll neki nap mint nap otthoni feladatainak. Hogyan tartja kondícióban magát?
– A feleségem gyengélkedik, ezért kénytelen is vagyok tartani a jó kondíciót. Muszáj helytállni, mondtam is egyszer a családnak, hogy nekem jót is tesz hogy oda kell figyelnem a feleségemre és magamra is. A betegségek sajnos engem sem kerültek el, 1995-ben volt egy infarktusom, 2004-ben egy rák műtétem, majd 2014-ben egy szívműtétet hajtottak végre rajtam. Ezekbe már rég belehalt volna sok ember, de én túléltem. Ha ezek a betegségek harminc évvel ezelőtt történtek volna, akkor már régen nem élnék, mert akkor még nem volt ilyen fejlett az orvostudomány.
4 évvel a szívműtétem után úgy érzem, erősebb lettem, mint voltam. Sokkal jobb a közérzetem, és vannak tennivalók, melyek hajtanak előre, tehát jó kondiban kell lennem. A reumás betegségem ellenére járóképes vagyok, és ezt élvezem. Mindig voltak céljaim, de hosszú távúak már nincsenek. Mostanság kis célokat tűzök ki magam elé, például, hogy érjük meg a karácsonyt, utána esetleg a húsvétot is. Az egyik unokánk tervezi az esküvőjét, lehet hogy jövő nyáron meg is üljük. A négy unokám közül egyelőre csak egy tervezi a családalapítást.
A stafétát ki veszi át Laci bácsitól?
– Pedagógusként dolgozott a feleségem is, így nem véletlen, hogy a családunkban többen is ezt a pályát választották. Az egyik unokám jelenleg a tanítóképzőbe jár, a lányom is tanít, akárcsak a menyem.
El kell, hogy mondjam, hogy nagyon szerettem tanítani, de más feladatokat is vállaltam időszakosan. Ugyanis a falu életében mindig is próbáltam tevékenyen részt venni, évekig tagja voltam a képviselő testületnek, a 60-as években egy éven keresztül kultúr igazgatóként is dolgoztam. De csak szükség megoldásként, mert nem volt akkor éppen más, aki betöltse ezt a pozíciót.
Összességében nagyon hálás vagyok a jakabszállási szülőknek, mert amennyit én adtam, annyit kaptam vissza tőlük, és volt tanítványaimnak is, mert sok szeretetet adtak nekem. Tehát minden vonatkozásban elégedett vagyok.
Szöveg: Covinus.hu