Mesterségem címere: Könyvtáros
Nehezen találunk időpontot, örök elfoglalt. Késő este ír üzenetet: találkozzunk holnap reggel, szeretettel vár a jakabszállási könyvtárban. Később kiderül, családja mellett minden szabad idejét hobbijának áldozza, és fáradhatatlanul kutatja a levéltári adatokból a település múltját, az itt élő családok történetein keresztül, sokszor éjszakába nyúlóan.
Sugárzó tekintetében azonnal felfedezek valami kortalan, szinte gyermeki csillogást. Lényéből áradó kedvességgel fogad, a következő pillanatban már tegeződünk. Tele van energiával, szinte betölti a teret, mellette nem lehet unatkozni.
„Mesterségem címere” portré sorozatunk első szereplője: Szabóné Harkai Erika nyugalmazott könyvtáros, lelkes lokálpatrióta és amatőr helytörténet – gyűjtő.
Erika, kérlek, mesélj magadról, honnan indultál?
Jakabszálláson születtem, Jakabszálláson élek, és Radnóti szavaival: “remélem majd testem is e földben süllyed el”. Nagyon szeretem Jakabszállást, és mióta helytörténettel foglalkozom, mondhatom, hogy szinte szerelmes vagyok belé. Minden rög, minden ember, minden apró dolog ide köt. Mióta az eszemet tudom folyton olvasok, a betű szerelmese vagyok.
Kiskoromban tanyán éltünk, ott nőttem föl, és tanyasi élet egyáltalán nem volt könnyű. Nekem a könyv volt a menedékem. Jó tanuló voltam, nagyon szerettem iskolába járni rendkívül szerettem olvasni, sokszor még a munka elől is a könyv mögé bújtam. Mindegy, hogy milyen körülmények között, de ha betűt láttam akkor az engem elragadott. Szalmakazal tetejére, a padlásra, vagy a hatalmas eperfáink lombja közé bújtam, az volt az én kuckóm, az volt az én váram, és persze a könyv, amit magammal vittem.
Emlékszel az első könyvre, ami nyomot hagyott benned?
Ó hogyne! Első osztályos voltam, és a felsőjakabi általános iskolába jártam Mészáros tanítónéni osztályába. Az első év végén (1962-ben) megengedte a tanítónéni, hogy aki szeretne, vihet magával a nyárra egy könyvet. Az iskola akkori könyvtára egy szekrénynek két-három polca volt, de mi arra is nagyon büszkék voltunk. Én a Brumi a Balatonon című könyvet kölcsönöztem ki. A tanítónéni le szeretett volna beszélni, mondván, hogy az egy elsősnek még túl nehéz olvasmány, de én nem hagytam magam és egész nyáron azt olvastam. Egy tanyasi kislánynak óriási kirándulás volt ez, ugyanis a könyvek lapjain keresztül eljuthattam a Balatonra. Tudom, hogy a mai gyerekek külföldön nyaralnak, a Balaton pedig nem sokat mond, egy a nyári szórakozásuk közül. De mi akkor még a munkán kívül mást nem ismertünk és óriási dolog volt, hogy én úgymond „elmehettem” a Balatonra a könyv lapjain keresztül.
Tehát, ha jól számolom 55-ben születtél.
Igen 1955. március 2-án születtem. Erre azért vagyok büszke, mert egyrészt szeretem az ötösöket, másrészt pedig, március 2-án született Arany János is, akinek költészete és szelíd lelkülete nagyon közel áll hozzám.
Mi következett mindezek után, az elsős kislány útján?
Nagyon különleges életutam volt, és mára nagyon hálás vagyok, hogy sok vargabetűt írtam le. Néha azt gondolom, hogy szerencsésebb, ha kacskaringósabb az út, mintha nyíl egyenesen vezet az egyetemig. Sokkal több élet tapasztalatot lehet így begyűjteni. Nem tanultam tovább 8. osztály után, pedig a tanáraim nagyon szerették volna, hogy az eminens diákoknak kijelölt úton, a Katona Gimnáziumban folytassam a tanulmányaimat. Nagyon korán önállósodtam és elmentem műszerész tanulónak, mert nem akartam a családomat terhelni. Műszerész tanulóként, egy cseppecske kis ösztöndíjat kaptunk, ami éppen elegendőnek bizonyult törekvéseim megvalósításához.
Érdekes ellentmondás, hogy az irodalmi beállítottságod mellett mégis inkább a műszerészi pályát választottad.
Ez a bátyám álma volt, ő szeretett volna mindenképpen elektronikával foglalkozni, csak hát abban a korban nem mindig az adatott meg, hogy oda mehettünk, ahová szerettünk volna, sokkal inkább oda, ahova felvették. Sajnos neki nem sikerült, de olyan lelkesen inspirált engem, hogy erre esett a választásom. Nagyon jó csapatunk volt, remek tanárokkal. Sokfelé dolgoztunk a finom mechanikában: pénztárgépeket, magnókat szereltünk, futószalagon dolgoztunk, de megfordultunk a konzervgyárban, a városi mozi melletti tekercselő műhelyben villanymotorokat tekercseltünk, tehát nagyon érdekes dolgokat csináltunk.
Mi volt a következő állomás?
Leérettségiztem és rögtön humán pályára próbáltam kanyarodni. A Jó Isten segedelmével Orgoványra kerültem képesítés nélküli könyvtárosnak 1975-ben, fél pénzért. Ez egy akkora szerelem volt, ha ingyen kellett volna menni, akkor is mentem volna. 1985-ig tartó gyönyörű időszak volt. Valahányszor beléptem a csodálatos, frissen épült orgoványi művelődési ház gyönyörű könyvtárába, úgy éreztem magam, mintha egy templomba mentem volna be. A mai napig így érzem bármelyik könyvtárba megérkezvén, és a gyerekeket is arra tanítottam, hogy tiszteljék a múzeumokat, a könyvtárakat, a levéltárakat mert ezek a tudás templomai. 1985 tájékára érett meg a helyzet, hogy talán Jakabszálláson is lesz egy félállású könyvtár. Ekkor már napköziztem Jakabon két évet, és egy évig osztályt is vittem de az én személyiségemhez sokkal közelebb állt a csendes, elmélyülős molyolás, amit csak egy könyvtárban lehet végezni. Ettől kezdve a jakabszállási könyvtár lett nem csak az én, hanem a családom második otthona is. Ha például a lányaim betegek voltak, akkor a leghátsó könyvespolc mögötti padra rendeztem be egy kis kuckót ahol pihenhettek, szunyókálhattak. Mindig volt egy kuckó, ahova be lehetett húzódni, lehetett olvasgatni, leckét írni.
A falu könyvtárosaként előfordult, hogy különböző élethelyzetekhez is ajánlottál olvasmányokat a hozzád fordulóknak?
Persze, hisz azt gondolom, hogy a könyv lelki segítség, és bizonyos élethelyzetekben nagy lelki támasz. Ha történt egy családban például egy gyászeset, vagy bármilyen öröm, mondjuk egy újszülött érkezett családba, mindig tudtam, milyen olvasmány ajánlott.
A kedvenceim közé tartozik az “Egy csepp emberség” sorozat, ha valakit szeretek akkor általában ezt vagy hasonlót szoktam ajándékozni.
Hogyan alakultak át az olvasási szokások ez elmúlt években, azzal arányosan, hogy az internet használat a mindennapjaink részévé vált?
A megyei könyvtárnak mindenképpen igaza volt, hogy ezt a könyvtárat többfunkcióssá alakította így a kisbabáktól kezdve a nagymamákig mindenkit megpróbál becsalogatni. A könyvtárunk ma már egy olyan hely, ahol netezhetnek is a gyerekek, újságokat olvashatnak, játszhatnak társasjátékokat, tehát egy információs és közösségi tér is lett egyben.
Való igaz, hogy egyre kevesebbet olvasunk, s főleg az interneten keresünk, ott olvasunk. Felületes a világunk, túl sok információval.
Mi volt a legutolsó könyv, amit olvastál?
Mostanában elsősorban a felkutatott levéltári adatokat olvasom. Jakabszállás közel 200 évig tartozott Szabadszálláshoz, és az ottani levéltár iratait kutatom. Könyvtárosként szembesültem azzal, hogy Jakabszállás helytörténete nagyon foghíjas és kevéssé van kidolgozva. Néhány Palánkai István dolgozatot, egy-két kéziratot, a kezébe tudtam adni annak, aki érdeklődött, de semmi több nem állt rendelkezésre, így elhatároztam, hogy magam járok utána. Egy igazi kincsestárra leltem a Kecskeméti Városházán, a Levéltárban.
Mik derülnek ki ezekből az iratokból?
A közgyűlési jegyzőkönyvektől kezdve a katonai állítási, sorozási jegyzékekig, az ebösszeírásoktól a lovak minősítéséig minden. Óriási érzés látni azt, hogy a török pusztítást követő pusztaságból szépen apránként elkezdett beépülni a mai Jakabszállás.
Az első világháborús emléktáblánál minden évben van egy megemlékezés. Egyszer elgondolkodtam azon, hogy vajon ki tudná megmondani, hogy az oda felírt (például) Tóth Antal ki volt? Tudunk egyáltalán a hősi halottainkról valamit? Ekkor jött az ötlet, hogy mennyivel közelebb hozná a közösségünkhöz, ha tudnánk, mi volt a történetük, esetleg mellé tudnánk tenni egy képet is, és le tudnánk vezetni, hogy ő kinek a kicsodája. Tehát az a cél, hogy legalább mindenkinek meg legyen a neve, és a nevéhez valami információ, hogy melyik családhoz tartozik.
A beszélgetésünk során említetted Arany Jánost és Radnótit. Ki az igazi nagy kedvenced?
A költők helyett most inkább azt mondom, hogy Wass Albert. Olyan csodálatosan tud írni, mint ahogyan Munkácsy festeni. Móriczot szeretem még nagyon és különösen Mórát. A Légy jó mindhalálig még mindig megríkat. Móra Ferenc a miénk mivel félegyházi volt, és ráadásul körülbelül a dédnagyapám korosztálya, tehát tudom a történeteit kötni időben és térben is.
Ha megkérnélek rá, melyik kedvenc versedet idéznéd?
„Itt születtem én ezen a tájon, az Alföldi szép nagy rónaságon, ez a város születésem helye…” és akkor itt mindjárt el is mondom, Petőfi Sándor hol élt, hol született és hol halt meg. Kicsit rejtélyes, de én szentül állítom, és most már nem egyedül, hanem sok kutatótárs előmunkája alapján, hogy a szabadszállási levéltár telis-tele van Petrovics feliratokkal, lépten nyomon azokkal találkozom. 100 %-os tény, hogy 23 éven keresztül a Petrovics család, azaz Petőfi Sándor családja Szabadszálláson élt, amelynek Jakabszállás volt a pusztája.
A pusztánk története tele van titkokkal! Hej, mostan puszta, ám igazán a puszta! Petőfi Sándor talán épp itt írta a Puszta télen című versét…
Rózsa Sándor, Bogár Imre, Bazsa Mári neve is a pusztánkhoz kötődik.
Mennyi izgalmas történet! Mindig van mit felderíteni!
Szöveg: ANASH.hu
Fotó: LantosIstvan.com